A csendes víz meséje

Volt egyszer egy kis hullám a nagy, végtelen tengeren. Nem volt nagyobb a többinél, és nem volt erősebb sem, de volt benne valami különleges. Ő mindig gondolkodott.

Amikor a többi hullám csak ringott, lassan felemelkedett, majd visszasimult a vízbe, ő kérdezett. Mi lesz, ha túl nagy leszek? Mi lesz, ha eltűnök? Mi lesz, ha rossz irányba megyek?

A tenger közben csak mozgott. Lassan, egyenletesen, mintha egy hatalmas, nyugodt lélegzet lenne. A kis hullám viszont nem tudott megnyugodni. Mindig figyelte magát. Figyelte, milyen magasra emelkedik, milyen gyorsan mozog, és merre tart. Emiatt sosem tudott igazán pihenni.

Egy este a Hold fénye ezüstösen megcsillant a víz felszínén. Minden kicsit halkabb lett. A hullámok lassabban mozogtak, és a tenger mintha megszólalt volna.

Fáradt vagy? kérdezte halkan.

A kis hullám meglepődött, de őszintén válaszolt. Igen… azt hiszem, az vagyok.

A tenger nem sietett. Nem adott hosszú magyarázatot. Csak ennyit mondott. Akkor figyelj.

A kis hullám megpróbált figyelni. Nem a gondolataira, nem a félelmeire, hanem arra, ami éppen történik vele. Érezte, ahogy lassan felemelkedik. Nem hirtelen, nem erősen, csak finoman. Aztán visszasimult a vízbe. Megint felemelkedett, és újra vissza. Mintha lélegezne.

A tenger halkan megszólalt. Nem kell irányítanod. Már most is mozogsz.

A kis hullám még egy kicsit aggódott. És ha túl gyors leszek? kérdezte.

Akkor lelassulsz, válaszolta a tenger.

És ha eltűnök?

Akkor visszatérsz.

A kis hullám nem értette teljesen, de már nem akarta mindenáron megérteni. Csak figyelt. Felemelkedett, lassan, majd visszasimult, csendesen. A Hold fénye végigkísérte, nem irányította, csak ott volt.

A többi hullám sem sietett. Nem versenyeztek, nem akartak nagyobbak lenni. Csak voltak. A kis hullám ekkor vett egy mély, képzeletbeli lélegzetet. Be… és ki…

Valami megváltozott. A gondolatai halkabbak lettek. A félelmei lassan eltávolodtak. Nem tűntek el hirtelen, csak már nem voltak olyan fontosak.

Mi történik velem? kérdezte halkan.

Megnyugszol, válaszolta a tenger.

A kis hullám már nem figyelte magát annyira. Nem számolta, milyen magas, nem aggódott amiatt, hogy eltűnik. Csak mozgott. Felemelkedett, és visszatért, mint egy lassú, nyugodt légzés.

És ekkor valami különöset vett észre. Nem volt egyedül. Soha nem is volt. Ő nem csak egy hullám volt, hanem a tenger része.

A tenger nem sietett, nem félt, nem aggódott. Csak volt. A kis hullám lassan elengedte az utolsó gondolatot is. Nem próbált már semmi lenni. Nem akart nagyobb vagy kisebb lenni. Csak ringott, lágyan, csendesen.

A Hold fénye egyre halványabb lett. Az éjszaka mélyebb lett. A mozgás lassabb, a csend mélyebb.

A kis hullám pedig szinte észrevétlenül beleolvadt ebbe a nyugalomba.

És ha most te is figyelsz egy kicsit, talán érzed, hogy a légzésed is hasonló. Lassú és egyenletes. Ahogy beáramlik a levegő, majd lassan ki. És minden kilégzéssel egy kicsit nyugodtabb leszel.

Mint egy hullám a tengeren, amely végre elenged mindent, és hagyja, hogy az éjszaka finoman magával vigye az álomba.