A felhő és a lassú szél

Volt egyszer egy puha, fehér felhő, aki magasan az égben élt, a Hold és a csillagok közelében. Nappal a napfény aranyra festette a szélét, este pedig kéken és ezüstösen ragyogott az éjszakai ég alatt. A többi felhővel együtt vándorolt az égen, de volt benne valami, ami különlegessé tette.

Ő mindig sietett.

Amikor a többi felhő lassan úszott, ő gyorsabban akart haladni. Amikor a szél finoman terelte őket, ő előrébb szeretett volna jutni. Néha még azt is figyelte, melyik felhő ér oda előbb a Hold elé, vagy melyik tükröződik meg hamarabb a tavak vizében.

Egy este, amikor az ég már sötétkék volt, és a csillagok egymás után felragyogtak, a kis felhő ismét gyorsan suhant a többiek között. A szél azonban aznap egészen gyenge volt. A többi felhő békésen sodródott, mintha semmi dolguk sem lenne.

A kis felhő ettől nyugtalan lett.

Miért nem haladunk gyorsabban? kérdezte. Miért ilyen lassú minden?

A közelben úszott egy nagyobb, öreg felhő, aki már sok-sok éjszakát látott. Ő nem válaszolt rögtön. Csak csendesen haladt tovább, mintha a kérdést is ringatná egy kicsit az éjszakai levegőben.

Aztán megszólalt.

Mert az ég nem siet sehová.

A kis felhő ezen elgondolkodott, de nem nagyon értette.

De hát akkor honnan tudjuk, hogy jó helyre megyünk? kérdezte.

Az öreg felhő szinte mosolyogva felelt.

A szél tudja. Az ég tudja. Nekünk pedig néha elég csak haladni.

A kis felhő próbálta ezt elfogadni, de közben még mindig úgy érezte, valamit csinálnia kellene. Figyelte a csillagokat, figyelte a Holdat, figyelte az alattuk elterülő tájat. Lent sötét erdők pihentek, egy tó ezüstösen csillogott, a dombok mögött apró falvak aludtak.

Minden olyan nyugodt volt, hogy a kis felhő szinte zavarba jött tőle.

Ekkor a Hold fényes, halk sugara végigsiklott rajta.

Mi bánt? kérdezte a Hold.

A kis felhő kicsit meglepődött, de örült, hogy valaki észrevette.

Azt hiszem, túl lassú vagyok. Vagy túl gyors. Nem is tudom. Csak azt érzem, hogy nem tudok úgy haladni, mint a többiek.

A Hold fénye még puhább lett.

Nézz le, mondta.

A kis felhő lenézett. A tó felszíne sima volt, az erdő alig mozdult, a fák tetejét csak finoman érintette a szél. Egy ház ablakában még égett egy kis fény, de az is nyugodtan pihent a sötétben.

Mit látsz? kérdezte a Hold.

Azt, hogy minden csendes, válaszolta a kis felhő.

És mégis minden a helyén van, mondta a Hold.

A kis felhő ekkor már nem szólt. Csak figyelte a tájat. Tényleg nem történt semmi sürgős. A tó nem akart gyorsabban csillogni. Az erdő nem akart hamarabb elaludni. A csillagok sem versenyeztek egymással. Egyszerűen csak ott voltak, és szépen ragyogtak.

A kis felhő ekkor vett egy nagyon lassú, képzeletbeli lélegzetet. Ha tudott volna úgy lélegezni, mint a földön élők, talán pont így tette volna. Lassan magába engedte az éjszaka csendjét, aztán lassan továbbengedte.

A szélei ettől ellazultak. Már nem akart előresietni. Már nem nézte, ki jár előtte vagy mögötte.

Csak úszott.

Lassan.

Lágyan.

Pont úgy, ahogy a szél vitte.

Az öreg felhő mellé sodródott, és most már nem zavarta, hogy együtt haladnak. Sőt, jólesett neki. A két felhő csendesen úszott egymás mellett, alattuk az alvó világ, fölöttük a csillagok.

Egy idő után a kis felhő észrevette, hogy valami megváltozott benne. Már nem feszült. Már nem kérdezte, jól csinálja-e. Csak érezte, hogy jó ott lenni az éjszakában.

A Hold még egyszer rásütött, és azt mondta:

Látod? Néha a legjobb út az, amelyiken nem sietünk.

A kis felhő ekkor egészen puhává vált. Nem azért, mert kisebb lett, hanem mert megnyugodott. Úgy sodródott tovább, mintha az egész ég gyengéden ringatná.

Lent a tó fölött egy pillanatra megállt a képe. A vízben egy nyugodt, fehér felhő tükröződött, aki már nem akart máshol lenni.

Az éjszaka egyre mélyebb lett. A csillagok fényesebben ragyogtak. A szél még mindig gyengéden terelte a felhőket.

A kis felhő pedig már tudta, hogy nem kell sietnie.

Nem kell elsőnek lennie.

Nem kell többet tennie annál, mint hogy puhán és békésen haladjon tovább.

És attól az estétől kezdve, valahányszor úgy érezte, hogy megint sietni szeretne, csak lenézett a csendes tóra, az alvó erdőre és a nyugodt házakra, és eszébe jutott, amit a Hold mondott.

Néha a legjobb út az, amelyiken nem sietünk.

Így aztán a kis felhő minden este egy kicsit lassabban, egy kicsit békésebben úszott át az égen, és amerre csak járt, mintha csendesebb lett volna tőle az éjszaka.