A kiscica, aki összegyűjtötte az esti csillagokat

Volt egyszer egy puha, szürke kiscica, aki egy kis ház padlásablaka alatt lakott, éppen ott, ahol este a Hold fénye besütött a tetőre. Nappal nagyon kíváncsi volt. Megfigyelte a kertben röpködő pillangókat, óvatosan megszaglászta a virágokat, és néha hosszú percekig figyelte, ahogy a napsugarak lassan végigkúsznak a köveken.

De amikor eljött az este, a kiscica valahogy mindig egy kicsit nyugtalan lett.

Szerette az éjszakát, mert csendes volt, és tele volt puha árnyékokkal, mégis úgy érezte, hogy ilyenkor valami fontos történik odafent az égen, és neki azt feltétlenül látnia kell. Ezért, amikor a többi állat már pihenni készült, ő még felmászott a kert végében álló alacsony kőfalra, onnan pedig egy öreg almafa ágára, és onnan nézte a csillagokat.

Egyik este különösen tiszta volt az ég. A csillagok apró fényekként ragyogtak a sötétkék magasban, a Hold pedig vékony ezüst sarlóként függött fölöttük. A kiscica sokáig nézte őket, aztán halkan megszólalt.

Bárcsak le tudnék hozni belőlük néhányat.

Nem azért akarta, hogy elvigye őket, vagy elrejtse őket. Csak azt gondolta, milyen jó lenne, ha lenne néhány saját kis esti csillaga, amit közelről is megnézhetne, és amit magával vihetne a puha fekhelyére, amikor aludni készül.

A szél finoman megmozgatta az almafa leveleit, mintha hallotta volna a kívánságot. A kiscica óvatosan még feljebb mászott egy vastagabb ágra. Onnan az ég még közelebbinek tűnt.

Megpróbálta kinyújtani a mancsát.

Természetesen a csillagok nem értek le hozzá. Ugyanolyan távol maradtak, mint előtte. A kiscica sóhajtott, és kicsit lejjebb engedte a fejét.

Ekkor valami puhán megcsillant alatta a kertben.

Lent, a fűszálak között apró sárga fények villantak fel.

Egy, kettő, három… aztán még több.

Szentjánosbogarak voltak.

Lassan lebegtek a bokrok fölött, néha megálltak a levegőben, aztán továbbúsztak, mintha kis fényes csónakok lettek volna az esti kertben.

A kiscica csodálkozva nézte őket.

Ti olyanok vagytok, mint a kis csillagok, suttogta.

Az egyik szentjánosbogár egészen közel repült hozzá, és megült az almafa egyik levelén. A fénye nem volt erős, inkább csak meleg és kedves.

Miért vagy szomorú? kérdezte a bogár.

A kiscica meglepődött, de örült, hogy valaki megszólította.

Azért, mert szerettem volna közelről látni a csillagokat, felelte. Azt hittem, ha elég magasra mászom, talán elérem őket. De túl messze vannak.

A szentjánosbogár lágyan pislantott egyet.

A nagy csillagok valóban messze vannak, mondta. De az este tele van apró fényekkel azoknak, akik észreveszik őket.

A kiscica lenézett a kertre. Tényleg. A bokrok között újabb és újabb kis fények gyulladtak. A tócsában a Hold képe remegett. Az ablakban egy gyertya világított. Még a harmatcseppek is úgy csillogtak a fűszálakon, mintha pici csillagdarabok lennének.

A kiscica ekkor lassan lemászott a fáról.

Nem sietett. Óvatosan lépett ágról ágra, aztán puhán leugrott a fűbe. A szentjánosbogarak körülötte lebegtek, mintha utat mutatnának.

A kiscica lassan elindult a kertben.

Minden lépésnél talált valami szépet.

Egy fénylő bogarat a levendula fölött.

Egy csillogó harmatcseppet a lóhere szélén.

Egy ezüstös fénypászmát a macskaköveken.

Minél tovább nézelődött, annál nyugodtabb lett.

Már nem bánta, hogy nem tudta lehozni az égről a csillagokat. Mert rájött, hogy az este így is tele van fénnyel. Nem kell mindennek egészen közel lennie ahhoz, hogy szép legyen. És nem kell mindent elérnie ahhoz, hogy örülni tudjon neki.

A szentjánosbogarak lassan a ház felé kísérték. A kiscica megállt még egyszer a padlásablak alatt, és felnézett az égre. A csillagok ugyanott ragyogtak, csendesen és békésen.

Most már nem akarta elérni őket.

Elég volt, hogy láthatta őket.

Elég volt, hogy tudta, odafent vannak.

És elég volt az is, hogy a kertben közben ott táncolnak körülötte a kis földi csillagok.

A kiscica befészkelte magát a puha fekhelyére. A Hold egy halvány csíkot rajzolt mellé a tetőre. Kint a szentjánosbogarak még egy ideig pislákoltak a bokrok között, aztán az egész kert egyre csendesebb lett.

A kiscica lehunyta a szemét.

Arra gondolt, hogy ma este mégis összegyűjtött néhány csillagot.

Nem a mancsával.

Hanem a szívével.

És ezzel a meleg, puha gondolattal lassan elaludt, miközben odakint az ég és a kert együtt őrizte az álmát.