Az álomvonat hosszú, csendes útja

Volt egyszer egy vonat, de nem akármilyen vonat. Ez a vonat nem a síneken járt, hanem a felhőkön.

Minden este, amikor a városok fényei lassan kialudtak, amikor az utcák elcsendesedtek, és amikor az emberek behúzták a függönyöket, a vonat elindult. Halkan. Nem zakatolt hangosan, nem sípolt, csak egy nagyon finom, egyenletes hangja volt: tam… ta-dam… tam… ta-dam… mintha egy lassú, nyugodt szívverés lenne.

Egy kisgyerek egy este nem tudott elaludni. Feküdt az ágyában, forgolódott, nézte a plafont, és halkan azt suttogta: miért nem jön az álom?

Ekkor valami különöset hallott az ablak felől. Nagyon halkan, szinte alig észrevehetően: tam… ta-dam… tam… ta-dam…

Felült az ágyában, odament az ablakhoz, és kinézett. Egy vonat úszott az égen. Nem voltak sínek, csak puha, lassan mozgó felhők, és a vonat ezek fölött haladt. A kocsik ablakai melegen világítottak, mintha odabent mindig nyugalom lenne.

A gyerek halkan megkérdezte: ez tényleg ott van?

Abban a pillanatban az ablak lassan, hangtalanul kinyílt, és a vonat egyik kocsija egészen közel siklott hozzá. Az ajtó finoman kinyílt, és meleg, lágy fény áradt ki belőle.

A gyerek egy pillanatig csak állt, majd óvatosan belépett.

Bent minden puha volt. Nem voltak kemény székek, csak olyan ülőhelyek, amik inkább hasonlítottak felhőkre, mint bútorokra. Amikor leült, úgy érezte, mintha finoman körülölelné valami.

Az ablakokon túl csillagok úsztak el lassan, nagyon lassan, mintha az idő is lelassult volna.

Ekkor egy kedves hang szólalt meg mellette: üdvözöllek az álomvonaton.

A gyerek körbenézett, és meglátott egy mosolygó kalauzt. Nem volt sietős, nem tűnt fontosnak neki semmi más, csak az, hogy mindenki jól legyen.

Hová szeretnél utazni? – kérdezte halkan.

A gyerek elgondolkodott. Sok hely eszébe jutott, de végül csak ennyit mondott: valahova, ahol nagyon nyugodt.

A kalauz bólintott, mintha pontosan ezt várta volna. Akkor jó helyen vagy.

A vonat lassan elindult. Tam… ta-dam… tam… ta-dam…

Először egy nagy, puha rét fölött haladtak el. A fű nem állt egy helyben, hanem lassan, finoman hullámzott, mintha együtt lélegezne a széllel. Nem volt benne kapkodás, csak egy nyugodt, ismétlődő mozgás.

A gyerek figyelte ezt a hullámzást, és közben észrevette, hogy a saját teste is kezd megnyugodni.

A vonat tovább haladt, és egy csendes tó fölé ért. A víz teljesen sima volt, mint egy tükör. Nem voltak hullámok, nem volt zaj, csak nyugalom. A csillagok visszatükröződtek benne, és minden olyan békésnek tűnt.

A gyerek vállai lassan lejjebb ereszkedtek.

A vonat ezután egy hegy mellett haladt el. Ott csak a szél hangja volt hallható, de az sem erősen. Csak halkan, egyenletesen: sss… sss… sss…

A gyerek hátradőlt a puha ülésben.

Mit csinál a vonat? – kérdezte álmos hangon.

A kalauz mosolyogva válaszolt: semmit. Csak segít lelassulni.

A gyerek ekkor becsukta a szemét egy pillanatra. És észrevette, hogy a légzése megváltozott.

Lassabb lett.

Mélységesebb.

Be… lassan… és ki… még lassabban…

És a vonat hangja pont ezt követte. Tam… ta-dam… be… ki… tam… ta-dam… be… ki…

A gyerek már nem nézett ki az ablakon. Nem volt rá szüksége. A mozgás, a hangok, a nyugalom mind ott volt benne.

A vonat lassan, szinte észrevétlenül megállt.

Megérkeztünk – mondta halkan a kalauz.

De a gyerek már nem válaszolt. Már félig aludt.

A vonat egy puha, meleg felhőn állt meg. A gyerek lefeküdt rá. Nem gondolkodott, nem kérdezett, csak hagyta, hogy a teste egyre nehezebb legyen.

A vonat hangja egyre halkabb lett.

Tam… ta-dam…

Tam…

csend…

És abban a pillanatban, amikor már semmit sem akart irányítani, amikor már minden elcsendesedett benne, a gyerek mélyen elaludt.

Reggel a saját ágyában ébredt.

De amikor egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha még mindig hallotta volna nagyon halkan, messziről:

tam… ta-dam… tam… ta-dam…

És tudta, hogy az álomvonat mindig ott van, csak meg kell nyugodnia ahhoz, hogy újra felszállhasson rá.