A kis csillag hosszú útja az álom felé
Hangos történet
Audio csak prémium fiókkal
A történetek hangos változatai a prémium csomag részei.
Magasan az égen, ahol a világ már egészen csendes, élt egy apró kis csillag.
Nem volt különösebben fényes.
Nem volt különösebben nagy.
De volt benne valami különleges.
Ő nem tudott megnyugodni.
Amikor az ég többi csillaga lassan elcsendesedett, halványabban ragyogott…
amikor a Hold lágy fényben ringatta az éjszakát…
amikor a felhők is lassabban úsztak…
ő még mindig éberen figyelt.
Figyelte az erdőket.
Figyelte a házakat.
Figyelte az ablakokat, ahol a fények lassan kialudtak.
– Mi van, ha lemaradok valamiről? – gondolta minden este.
És így… nem tudott pihenni.
Egy különösen csendes éjszakán a Hold észrevette őt.
Lassan közelebb suhant, olyan halkan, hogy még a szél sem vette észre.
– Kis csillag – szólította meg finoman –, miért vagy még mindig ébren?
A csillag egy pillanatra megállt.
– Mert… minden olyan érdekes – válaszolta. – És ha lehunyom a fényem, talán valami fontos történik.
A Hold mosolygott. Nem sietett válaszolni.
Hagyta, hogy a csend egy kicsit tovább maradjon.
Aztán halkan megszólalt:
– Tudod… a világ akkor is létezik, amikor te pihensz.
A csillag nem volt biztos benne, hogy ezt elhiszi.
A Hold ekkor lassan maga mellé hívott egy puha, fehér felhőt.
A felhő úgy úszott, mintha nem is lenne súlya.
Lassan… ringva… finoman…
– Gyere – mondta a Hold. – Próbáld ki ezt.
A csillag óvatosan közelebb ment.
– Mi ez? – kérdezte.
– Egy pihenőhely – válaszolta a Hold. – Nem kell rajta semmit csinálni.
A csillag bizonytalan volt.
Ő mindig csinált valamit.
Mindig figyelt.
Mindig ragyogott.
– És ha nem csinálok semmit… akkor mi történik? – kérdezte.
A Hold szinte suttogva válaszolt:
– Akkor végre megtörténik a pihenés.
A csillag lassan ráült a felhőre.
Először furcsa volt.
Nem kellett ragyognia erősen.
Nem kellett figyelnie.
A felhő finoman ringani kezdett.
Előre…
hátra…
lassan…
egyenletesen…
A szél halkan fújt körülötte.
Nem erősen. Nem hidegen.
Csak úgy… éppen annyira, hogy megnyugtassa.
– Figyeld a mozgást – mondta a Hold.
A csillag figyelte.
A ringást.
A csendet.
A távoli fényeket.
És először nem akarta mindet követni.
Csak nézte…
ahogy jönnek…
és ahogy elmúlnak…
A felhő egyre lassabban mozgott.
A csillag fénye egy kicsit halványabb lett.
– Ez normális? – kérdezte halkan.
– Igen – válaszolta a Hold. – Ez az, amikor elengeded a nappalt.
A csillag nem értette teljesen.
De nem is akarta már annyira érteni.
Csak maradt.
Ringatózott.
És közben észrevette valamit.
A világ… nem lett hangosabb.
Nem történt semmi sürgős.
Az erdők nyugodtak maradtak.
A házak csendesek voltak.
Az ablakok sötétek.
Mintha… minden rendben lenne.
Akkor is… ha ő nem figyel.
– Talán… nem kell mindig ébren lennem – suttogta.
– Nem kell – mondta a Hold. – Elég, ha vagy.
A csillag ekkor vett egy mély… nagyon lassú… képzeletbeli lélegzetet.
Ha lett volna tüdeje, talán így lélegzett volna:
be…
lassan…
és ki…
még lassabban…
És ezzel együtt… valami megváltozott.
A fénye már nem villogott.
Nem ugrált.
Csak… lágyan… egyenletesen ragyogott.
Mint egy pici mécses.
A felhő még mindig ringott.
Előre…
hátra…
előre…
hátra…
A mozgás szinte észrevehetetlen lett.
És a csillag szeme…
ha lett volna…
lassan lecsukódott volna.
– Most mi történik? – kérdezte nagyon halkan.
– Most… megérkezel az álomba – válaszolta a Hold.
A csillag már nem válaszolt.
Nem azért, mert nem akart.
Hanem mert már nem volt rá szükség.
A fénye még egyszer, utoljára egy kicsit felragyogott…
majd lassan…
nagyon lassan…
elcsendesedett.
És azon az éjszakán, először, a kis csillag elaludt.
Nem tűnt el.
Nem lett kisebb.
Csak… pihent.
A Hold még sokáig ott maradt mellette.
Figyelte, ahogy a felhő ring…
ahogy az ég nyugodt…
ahogy minden a helyére kerül…
És ha te most figyelsz egy kicsit…
talán te is észreveszed:
a légzésed lassabb lett…
a tested nehezebb…
a gondolataid halkabbak…
mint egy csillag…
ami végre megpihen.